Senkinek nem kívánom. Nyílván sokunk már átesett egy-egy lázgörcsön, de én is el szeretném mesélni a történetünket, hátha, aki még nem találkozott vele, nem fog annyira megijedni, mint én. Bár, ezt kétlem, hiszen rettentően ijesztő volt.
Kezdjük az elején.
Szombaton ½ 4 körül indultunk volna a 22 hónapos kislányommal a játszóházba. Látszólag semmi baja nem volt, nem folyt az orra, nem köhögött, a kedve kiváló volt. Megöleltem és éreztem, hogy nagyon meleg. Lázmérés után be is igazolódott, hogy láza van, 38.3 fokot mutatott a hőmérő. Azonnal adtam neki kúpot és természetesen nem mentünk sehova. Lefekvés előtt megismételtem a lázcsillapítást és éjjel is. Tűzforró volt hajnalban, nyugtalanul aludt és a levegőt is furcsán vette. A hideg is rázta. Reggel már arra gondoltam, hogy hűtőfürdőt alkalmazok.
A következő percek leírhatatlanok. Természetesen nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de még szűz voltam lázgörcs terén és őszintén szólva szerettem volna megtartani szeplőtelenségemet ezen irányban. Teát ivott cumisüvegből, hanyatt fekve. (mindig így issza, sosem volt gond) Egyszer csak öklendező hangok, őrült rángás, szemkiakadás és nyálfolyás. Azonnal fogtam, kirohantam vele a szobából. Mondtam a Páromnak, hogy hívja a mentőket. Szerencsétlen úgy ugrott ki az ágyból, mintha tűz lenne. Az is volt. Próbáltam nyugtatni Zoét, a kislányom, de nem volt magánál. Világosban még borzalmasabb volt a látvány. Mindene görcsben volt és remegett. Beszéltem hozzá, de semmi. A vállamra is fektettem, olyan ernyedten lógott ott pár másodpercig, hogy meg kellett néznem, lélegzik e.
1-2 perc volt az egész, de nekem óráknak tűnt. Közben a mentők már úton voltak, a vonalat tartani kellett addig, amíg ki nem érnek. Oldalfekvésbe kellett helyeznem Zoét, hogy ha hányna, meg ne fulladjon. Majd, amikor alább hagyott a görcs, csak feküdt magatehetetlenül az oldalán és rázta a hideg. Egyfolytában potyogtak a könnyeim. „Legyél erős, legyél erős” –mantráztam. Örökkévalóságnak tűnt, míg kiértek a mentősök. Hárman voltak, 2 nő és 1 férfi. EKG-t csináltak, vércukrot vettek, csinálták a dolgukat, közben nyugtatgattak engem is.
Zoé kicsit magához tért, nagyon sírt. Mondták, hogy mérjem meg a lázát. 39.8 volt a hőmérséklete. Sosem volt ilyen magas… Adtam neki egy kúpot. Mondták, hogy bemegyünk a kórházba, készítsek Zoénak ruhákat, takarót, pelust…blablabla.
Önkívületi állapotomban, azt sem tudtam, mit dobáljak be. Kislányom nem sírt már, konstatálta, hogy minden hiába, menni kell. Az ölemben vittem le a mentőautóba. Lefektettem arra a nagy ágyra, becsatoltam a biztonsági övét. Meg volt ijedve, hangosan, kétségbeesetten sírt, hogy miért nem bújhat az anyukájához. Énekeltem neki, nyugtatgattam, szerencsére nem hasztalan. A doktornő nagyon kedves volt, mondta, hogy teljesen természetes az ijedtség, de ahogy a cikk elején is írtam, nagyobb a füstje, mint a lángja. Felkészített, hogy Zoé szinte egész nap aludni fog, mert ez a lázgörcs annyira kimerítette, mintha mi, felnőttek lefutottunk volna egy félmaratont. ( Nem mondtam a dokinőnek, hogy ha én lefutottam volna a félmaratont, újra kellett volna éleszteni)
A kórházban (Bethesda Gyermekkórház) azonnal a vizsgálóba vittek, ahol a kézfejébe kanült akartak tenni, hogy elég folyadékhoz jusson. Kértem őket, hogy ezzel még várjunk, mert Zoé lázasan is sokat iszik. Ezt megúsztuk. Újabb lázmérés… szegény lányom, már rosszul volt tőle, és ahogy a pelusához nyúltam, már sírt. A láza lejjebb ment, nem kapott újabb kúpot. Egyelőre. Kaptunk egy szobát, 2 személyeset, rácsos ágyakkal. Picike volt, épphogy elfértünk 4-en. Ugyanis volt egy szobatársunk, egy tündéri 16 hónapos mongol kislány, valamint az anyukája. Hála az égnek jó szobatársak voltak a gyerekeink is jól kijöttek egymással, és mi is. Szintén lázgörccsel jöttek, 1 nappal előbb, mint mi.
A körülmények nem voltak a legkellemesebbek, de nem is az Intercontinentálba mentünk pihenni. Volt egy kb. 3 cm-es kőkemény szivacs féle, amin a szülők aludhattak, meg egy vékonyka takaró. Szobatársam elmondta, hogy hozassak még takarót, mert este nagyon hideg van. Nem csodálkoztam, hiszen a szobában nem is volt fűtőtest, csak a helye. Édesanyám nem sokkal érkezésünk után, már bent is volt. Sokat számított, hogy velem volt. A doktor megvizsgálta Zoét, elmondta, hogy vírus fertőzése van, de nem feltétlen ez okozta a görcsöt. Az a baj – az egyik baj- a lázgörccsel, hogy nem a magas láz okozza. 37. 5-nél is begörcsölhet a baba. A másik, hogy ezek után bármikor kaphat újra, mert megvan a hajlam. Nem 100%, de a statisztika sajnos ezt mutatja. Erre az esetre felírtak lázgörcs ellen zselés kúpot, amit görcsnél be kell adni neki és azonnal mentőt hívni. Újra.
Aznap délután még lázas volt, meg éjjel is. Panadolt kapott, meg cataflam cseppeket. Este úgy altattam el a kislányom, hogy bekucorogtam mellé a kiságyba. A nővér rám is szólt, de mondtam neki, hogy amint elaludt a lányom, kiszállok.
Végre alszik, nyugodtan szuszog.
Megágyaztam az ablak alatt, de hiába a sok takaró, kőkemény volt és majd megfagytam. Ez legyen a legkevesebb, valahol széken alszanak a szülők, vagy a sima földön.
A másnap délelőtt csapta ki nálam a biztosítékot, amikor is vért kellett venni Zoétól. Alapjában ezzel nem is lenne gond, de a kivitelezés nem volt az „igazi”. Bementünk a kezelőbe, ott volt 2 nővér és egy rezidens orvos. Le kellett fognom Zoét, hogy a kézfejéből levegyék a vért. Mondanom sem kell, hogy mennyire keservesen sírt. Az arcomat belefúrtam a nyakába, nyugtatgattam, de eközben nekem is potyogtak a könnyeim. Nincs annál szívszorítóbb, amikor a gyermeked gurgulázva sír.
Kb. 40 mp elteltével odapillantottam, hogy mi történik. Csak annyit látok, hogy a tűvel köröz lányom kézfejében és vérnek nyoma sincs. Mondják, hogy megpróbálják a hajlatnál. Remek.
Közben: „Anya, anya, itt vagyok, kész van, elég volt” kiáltások a fülemben…
A hajlatból sem sikerült, majd áttértek a lábfejére, egy nagyobb tűvel. A tű láttán, majd megállt a szívem, hogy ebbe a kis lábfejbe, ekkora tű. Miután ezzel sem sikerült levenni a vért, elszakadt nálam a cérna. Nem mondom, hogy suttogva szóltam az ottani dolgozóknak, hogy azonnal szóljanak egy hozzáértőnek, aki le is tudja venni a vért, és ne szabdalják szét tovább a lányom. Nem hallottam a válaszukat, a lányom szívszorító zokogásától.
Szóltak, hogy készen vannak, de sajnos nem sikerült elegendő vért levenni, meg kell ismételni. Hála Istennek! Szipogó, hüppögő lányommal visszatámolyogtunk a lakosztályunkba. Se csoki, se rudi, tényleg nagy lehet a baj.
20 perc múlva már gengszterkedtek a másik kislánnyal. A vérvételes incidens után, ha Zoé meglátott egy fehér köpenyes embert, már sírva futott felém.
Délután bejött hozzánk egy ápoló, hogy itt az ideje az újabb „kínzásnak”. Jeleztem neki, hogy csak a főorvos vehet vért a lányomtól. Hebegett-habogott valamit, de kívánságom teljesült. Nem engedtek be a kezelőbe, mondván ez így mindenkinek jobb. Lehet féltek, hogy ha nem sikerül kinyírok valakit?!
Láss csodát, a doktornő 10 mp alatt levette hajlatból a vért. Kérdem én, hogy ezt miért nem lehetett elsőre?! Miért kellett szétszurkálni ezt a kis testet?! Pláne, hogy tisztában is voltak vele, hogy kis húsos, így még nehezebb lesz. Értem én, hogy a rezidenseknek is meg kell tanulniuk, de inkább lyukasszanak ki engem. Nem én voltam az egyetlen szülő, aki ezt megjegyezte. Minden második anyuka panaszkodott. Oké, túl vagyunk rajta.
Aznap már láztalan volt napközben és éjjel is. Ez azt jelentette, hogy ha a labor is rendben van, akkor kedden hazamehetünk. Így is lett. Kedd 15:00-kor elhagytuk a kórházat, ahova soha többet nem akarjuk betenni a lábunkat.
